szinyei

Szinyei Merse Pál

(Szinyeújfalu 1845 - 1920 Jernye)

Szinyei Merse Pál 1916-1917 nyarát Fonyódon töltötte, erről az időszakról szólnak az alábbi cikkek, írások

1997. május 30-án a Bartók Béla utcai volt Velics-villa falán avatta fel Fonyód Városvédő és Szépítő Egyesület Szinyei Merse Pál emléktábláját.

Az avatóbeszédet Szinyei Merse Anna, a Magyar Nemzeti Galéria főmuzeológusa, a festő dédunokája monda el

Szinyei Merse Pál Fonyódon 1905 óta, amikor késői sikerei részeként Szinyeit kinevezték az Országos Mintarajziskola – a későbbi Képzőművészeti Főiskola – igazgatójává, a festő az év nagyobbik felét Budapesten töltötte és csak a nyári hónapokra utazott haza a felvidéki Jernyére. 1916-ban azonban a háború miatt nem térhetett vissza szeretett szülőföldjére, ezért családjának más nyaralóhelyről kellett gondoskodnia. Nem tudjuk, hogyan esett a választásuk Fonyódra, de az tény, hogy 1916 és 1917 nyarán a Welics-villát bérelték ki, mely a híres panorámaúton fekvő remek nyaralók egyik legszerényebbike volt, de számukra épp elegendően tágas. A nyaralásra az idős festővel tartott Rózsi leánya és két, nemrég elárvult gimnazista fiúunokája, akiknek a felügyeletére egy főiskolai festőnövendékét, Molnár C. Pált kérte fel. Özvegyen maradt Félix fia nem tudott velük tartani, mert be kellett vonulnia a hadsereghez, és a frontra ment, csak szabadságoláskor látogatta meg őket. Édesapám, a festő idősebbik unokája – szintén Szinyei Merse Pál – így emlékezett vissza erre az időre: "Hogy a kellő hangulat vagy mondhatnám ihlet mennyire szükséges volt festéséhez, ezt legjobban kétévi balatoni nyaralásunk alatt tapasztalhattam. Első nyáron napról napra ott üldögélt a Balaton partján, és nézegette a a legkülönbözőbb színhatásokat mutató nagy víztükröt. Néhány képet festett ugyan, de apám és Rózsi néni részéről állandóan megújuló biztatásokat rendszerint azzal utasította el, hogy a part mellett állandóan fújt a szél, és felborítja a festővásznát. Ezért télen egy szétszedhető deszkakabint csináltatott Pesten, és ezt vitette le következő nyáron Fonyódra. A közvetlenül a vízparton felállított nagy kabinnak kis hátsó ajtaja volt. Itt a legnagyobb napsütésben, esőben vagy szélben is festhetett. Mindennap lement a kabinhoz, órákon át nézegette abból a vizet, és néha festegetett is, de nagyobb mértékben itt sem látott hozzá a festéshez. Valószínű, valami nem tetszett neki... Pedig ha minden körülmény kedvező volt számára, és kedve volt a festéshez, nagyon gyorskezű volt. Fonyódi nyaralásunk alatt egyszer egy szép helyet nézett ki magának a bélatelepi fürdőtelepen túl, a Balaton partján, egy kis nádassal. Másnap reggel csónakba ült velem és Ferkó öcsémmel, és így vitette magát a helyszínére. Délben már a kész képet vihettük haza."A források szerint Szinyei Merse tíz képet festett a Balatonnál, ebből bizonyíthatóan az első nyáron hatot, hiszen ezek már szerepeltek az az évi téli kiállításon az Ernst Múzeumban. Így tehát nem sokat számított a deszka műterem: az 1917-es nyaraláskor még annyit sem festett, mint az előző évben. Eleinte még vonzotta a folytonosan változó hatalmas víztömeg, és több képen is igyekezett rögzíteni a különféle színű hullámok szelídebb vagy vadabb játékát. A kisebb tanulmányokon a színhatásokat próbálta ki, ahogy a napsütés változásaival zöldre, majd sárgásra vált a víz. A legjobban sikerült a ma sajnos lappangó Háborgó Balaton című kép. Mivel öreg szeme már nem tudta jól megkülönböztetni a hullámzó víz finom részleteit, megkérte unokáját, hogy készítsen számára fényképeket a viharos hullámokról. Ezek közül a legjobban sikerülteket felnagyíttatta, és így nyugodtabban tudta rajtuk megfigyelni a hullámtarajok különféle természetét. A nagy képnél fel is használt egyet s mást ezekből a pillanatfelvételekből, de sosem pontosan úgy, ahogyan a fényképen látta – aminthogy a természet közvetlen megfigyeléséből sem szolgai másolás következett, hanem csupán a képi világba áttranszponált lényeg megragadása. A Balaton a fonyódi partról című festményen mesteri kézre vall, ahogyan az ég és a víz elé rajzolódó meredek partfal sziluettje teret hasít magának. A többi balatoni képbe fokozottabban belefogta a partmagaslaton csoportosuló fákat, bokrokat, így ezek a kompozíciók a hatalmas távolságokig elkalandozó tekintet térben megtett útját is rögzítik. Biztos ösztönnel talált rá a messzi panorámában egymás mögött sorakozó tájelemek legmegfelelőbb, emellett teljesen egyszerű téli érzékeltetésére. Épp ezért ért el e nagyszabású látványfestésben is mindig tiszta és lezárt képhatást. Egyetlen, leginkább kínálkozó motívum volt csak, melynek lefestését Szinyei kifejezetten kerülte, és ez a Badacsony. Pedig Fonyódról a túlpartra nézve az egész panorámát uraló motívum a híres hegy, mely számtalan más festőt sokszor megihletett. Még a művész leánya, Rózsi is festett róla ugyanezen nyáron képet. Szinyei ellenszenvének az oka Molnár C. Pál szavaiból világosodik meg, aki az unokák nevelőjeként töltötte ezt a nyarat a családdal. Szinyei a Badacsonyt "formátlan koporsónak találta, mely kellemetlenül pöffeszkedik a túloldalon, és behemód nagy tömegével aránytalankodik a zalai part egyébként kellemes vonulatú összhangján. El is nevezte »nagy dögnek«, ami a formájában rejlő asszociáció folytán, úgy lehet, találó is". Szinyei tehát balatoni látképein sosem nézett szembe a túlparttal, hanem kissé ferde irányban kitekintve kerülte el a számára antipatikus jelenséget, a koporsó formájú hegyet, mely talán közelgő halálának előérzetét erősítette benne. A művész egyéniségét elemző Molnár Géza pedig arra emlékeztetett, hogy "erre a vízre azt mondta, hogy nagyon különös: nem engedi magát lefesteni."Ha tehát Szinyei úgy gondolta, hogy a más-más nézőpontból rögzített, különféle problematikájú festmények létrehozása után már nem mond számára többé újat a táj, abbahagyta az alkotómunkát. Amikor aztán végre visszatérhetett Jernyére, megint újult erővel vetette magát a festésbe. Mindez nem azt jelentette, hogy nem érezte magát jól Fonyódon, éppen ellenkezőleg! De szépen illusztrálta egy régebbi kijelentését, miszerint: "csak azt a vidéket interpretálom teljes örömmel, amelyhez hozzá vagyok nőve, amelyet nemcsak a szememmel, hanem a lelkemmel is látok..."5 Szinyei Merse Pál, a szelíd lankák, dimbes-dombos, színpompás felvidéki tájak festője számára így a balatoni nyarak főként érdekes epizódot jelentettek, az öreg szervezet új energiákkal töltekező pihenőidejét – akárcsak mindannyiunknak, akik e nekünk oly kedves tájra látogatunk. Hogy aztán itt szép képek is születtek ecsetje nyomán, az már a zseni ajándéka volt az utókornak.

***

Szépművészet, 1944. március. p. 105-107.

Molnár C. Pál: Szinyei Merse Pál Fonyódon

„(…) Talán másodéves lehettem, azon a nyáreleji napon, amikor a Főiskolán, már mindannyian egy kicsit a közeledő vakáció terveivel foglalkoztunk és én egyik tanárunk útján azt az üzenetet kaptam, hogy jelentkezzem ekkor meg ekkor, nem kevesebb, mint Szinyei Merse Pál lakásán. Képzelhető az a belső izgalom, mellyel a hírt vettem. Magamfajta ifjú titán lelkében azonnal felnyíltak a képzelet zsilipjei. A Bálvány-utcai lakásra vezető úton, következő lehetőségek fantasztikus képei peregtek le képzeletemben: a Mester magához hivat, hogy személyesen fejezze ki előttem tehetségem iránti elismerését, melyet iskolai munkámban nyilván felismert. Vagy valami szép, nagy utazási ösztöndíj adományozását hozza személyesen tudtomra és még művészi tanácsokkal is ellát útravalóul. De lehet az is, hogy a Mester meghív nyárra maga mellé famulusnak, miután megállapította, hogy a Főiskolán én mutatkozom erre legalkalmasabbnak. Nos hát, a valóságban persze mindebből semmi sem lett,- illetve, a valóság és képzelet megszokott arányában, egy kicsit mindegyikből valami. Igaz, hogy nem a tehetségemet dicsérte meg, de valamit mégis csak jelentett számomra, hogy éppen engem hivatott. Igaz az is, hogy nem ösztöndíjról volt szó, de utazás volt a dologban, hacsak Fonyódra is; és végül igaz az is, hogy nem famulusnak hívott oda, de mégis családi környezetbe invitált meg a két csintalan unoka mellé-örzőül. Itt köszönöm meg nektek, Pali és Félix, hogy olyan vásott srácok voltatok. Így jutottam én el hozzátok egy nyáron pár hétre és lettem egy egész életre szóló élménnyel gazdagabb. Különben azt hiszem, őrzői feladatomnak kellő mértékben eleget is tettem, mert derék férfiakká, sőt tisztes családapákká nevelkedtetek azóta, ami a mellett bizonyít, miszerint sikerült benneteket megakadályoznom abban, hogy a fonyódi szirtről legurítsátok egymást. Tanulgatnunk, ú.n. komoly dolgokkal is foglalkoznunk kellett volna, de ezt lehetőleg mindig más napra halasztottuk. Az is feladatom volt, hogy ügyeljek reátok, ne menjetek túlságosan messze a mély vízbe. Ma bevallom nektek, ezt a rendelkezést annál is komolyabban vettem, s szigorúan betartattam veletek, mivel én akkor még nem tudtam úszni… Bocsássák meg a szülők utólag ezt a kis svihágságnak is beillő leplezést, de nem kérdeztek ki erre nézve, bevallásával viszont túl nagy tétet kockáztattam volna és végül-baj úgysem lett belőle. A Bálvány-utcai jelentkezés lefolyásáról különben csak egy mozzanat maradt igazában emlékezetembe rögződve. Az egész tárgyalás alatt le nem tudtam venni szemem egy, a mesterről készült Rippl-arcképről, melynek felirata ez volt: „Pali bácsit- Pali bácsinak.” Akkor nem tudtam megszabadulni e felirat, enyhén szólva, különösségének víziójától, pedig hol volt ez még a későbbi Ripplis képcímek mögött!, teszem azt, az a magányos interieur, melynek címe „Piacsek bácsi kiment a szobából”…Minden családi környezetnek megvannak íratlan törvényei, ahány ház, annyi szokás alapon. Így a Szinyei-család tízparancsolatának legelseje ez volt, „művészetről pedig nem beszélünk”. Ezt Fonyódra érkezve azonnal tudomásul is vettem és egész ott tartózkodásom idején, azt hiszem, pontosan be is tartottam. A második parancs arra vonatkozott, hogy a Mestert pedig a munkája helyén még távolról se zavarja senki. Tulajdon édes fiának is csak lopva sikerült itt-ott egy-egy orozva készült felvételt elsütni, mely a Mestert munka közben ábrázolta. Sokan csodálják még ma is, hogy Szinyei Merse Pál családtagjai oly aránylag kevés személyi dokumentációval tudnak szolgálni a Mestert illetően. Nos hát én ezt nem csodálom. Szinyei Merse Pál idehaza annakidején nagyon szomorú tapasztalatokat tehetett, különösen a vidéki társadalom művészi hozzáértése tekintetében; nagyon korán tapasztalhatta azt a különbséget, mely az éltető és szükséges érdeklődés, meg a bénító, bántó, és frivol kíváncsiság között van. Tilalomfát állított hát a művészet és a mindennapi élet közé, aminek a családtagok és szűkebb környezet gyöngéd és jogos érdeklődése is áldozatul esett. Szinyei Mersre Pál a művész, ha dolgozott, már lelki alkatánál fogva is annyira megkívánta a területenkívüliséget, hogy egész házkörnyéke ezt a tilalmat visszhangozta. Az ember ezt annyira magába szívta, a kérdés tabuvolta annyira szuggesztív volt, hogy még évek multán is hatása alatt állott. Talán így történhetett, hogy a mai napig én sem beszéltem fonyódi nyaramról senkinek sem. Ha mégis olykor-olykor sikerült a Mestert szólásra bírni, az is, csak úgy este, a lámpa meghitt, családias fénykörében és akkor is csak valami kegyes, csalafinta léprecsalás, vagy valami leplezett provokáció formájában sikerülhetett. De ilyenkor is csak nagyon szűkszavú, tömör megnyilatkozások tőmondatai hangzottak el. Ugyanígy művészkörben, ha alkalmas beszédtárgy volt terítéken és megint csak valami kihívás szólaltatta meg őt. Ezek a tömör mondatok olyan súlyos monolit gránittömbökként álltak Szinyei egyéniségéből épült alapzaton, hogy azt mondhatnám, egyenesen arra születtek, hogy szállóige formájában közkinccsé váljanak. Felesleges lenne idézni belőlük. Ismerjük valamennyit. Egytől-egyig művészet-pszichológiai telitalálatok. Ha az egyiket itt ma este mégis elismétlem, azt csakis azért teszem, mert nekem szólt Fonyódon. Mázolmányaim egyikét látva Szinyei megjegyezte: „Fiatalember, ha fát fest, gondoljon mindig arra, hogy lombjain a madár átszállhat…” Már ezért az egy mondatért is érdemes volt Fonyódra mennem. Nem emlékszem, hogy Szinyeit egyszer is láttam volna munkája közben. Nem mertem volna megkockáztatni, hogy olyankor közelébe ólálkodjam. Ebben aztán igazán megértettem őt érzékenységével, végtére annyira már bennem is érvényesült a kolléga. „Anch'io ero pittore.” („Én is festő leszek”) Közvetlenül a tópartján, saját utasításai szerint készült fabódé állt, melynek csak a tóra nyílott fekvő formátumú ablaka, ahonnan az embernek kényelmes kilátása lehetett a vízre, védelem alatt szélben, viharban, esőben, hőségben. Igazán célszerű építmény volt. A mester szeretettel és nagy hozzáértéssel foglalkozott ilyesmivel is. Amikor jernyei birtokrészét átvette, kúriáját teljesen a saját tervrajza alapján építette fel. „Terasz” című képéről ismerjük is a szép kúria egyik sarkát. A képen szereplő fekvőszék Fonyódon is velünk volt. A házat övező pompás parkot is ő tervezte. Képei örök emléket állítottak a szép kert egyes bokrainak, fáinak, útjainak. „Tuja”,-„Szurokfenyő”,-„Reggel”,-„Parkban”- csupa meghitt, kedves és csodált, személyes és szinte megszemélyesített ismerőseink a képeken keresztül. Jernyei napsugarak… Azt hiszem, a fonyódi fabódékból a mester csak megfigyeléseit eszközölte, hiszen szín-és formamemóriája köztudomásúan olyan éles volt, hogy benyomásait a közvetlen szemléléstől bízvást függetleníthette. (A Majális Münchenben, a Pacsirta Bécsben készült). Örömmel vettm tudomásul, hogy ezt a fabódét később a telek tulajdonosa elkunyerálta Szinyeitől. Reméljük, kegyelettel meg is őrizte. Meg kell majd egyszer szereznünk! Hátha majdan a Szinyei Társaság abban a helyzetben lesz, hogy Fonyódon nyári festőtelepet létesít (érdemes lenne). Ez a fabódé lesz a telep szentélye. Különben fültanúja vagyok annak, hogy Szinyei a Balatontól nem volt kimondottan elragadtatva, pedig szép Szinyei- képek készültek róla. „Tehetségtelen víznek” nevezte tréfásan. Ami a Badacsonyt (a hegyet) illeti, azt meg egyenesen gyűlölte. Már csak azért is, mert mikor Pesten Fonyódra készülődött, a pestiek folyton csak a Badacsony szépségét hangoztatták előtte, és kíváncsiságát valósággal felcsigázták. Felbőszült, mikor azt a valóságban meglátta. Formátlan koporsónak találta, mely kellemetlenül pöffeszkedik a túloldalon és behemód nagy tömegével aránytalankodik a zalai part egyébként kellemes vonulatú összhangján. El is nevezte „nagy dögnek”, ami a formájában rejlő asszociáció folytán, úgy lehet, találó is. Szerepe jóformán csak a házi meteorológiára szorítkozott. Színeiből. tónusaiból, körvonalai élességi fokából igyekeztünk a napi időjárásra következtetni. „Eső lesz, pipál a nagy dög”, -brummolta olykor a mester, vagy „mehettek fürödni, az idő szép marad, mert a „nagy dög” „fátylat öltött” -és olyan jó nagyot és szinyeiset tudott hozzá kacagni, hogy remegett belé a ház. Ettől mindnyájan jókedvűek lettünk. Még azzal is el szeretnék dicsekedni, hogy palettáját is volt szerencsém látni. Felejthetetlen a benyomásom, mert a klasszikus színsorban lila is szerepelt, mégpedig egy sötétebb és egy világosabb árnyalatú. A paletta közepe, a keverő felület mindig kifogástalanul tiszta és tükörsima volt. Bekevert festék sohasem száradt rajta, erre kínos pontossággal ügyelt. Rózsi meséli, hogy már gyermekkorából emlékszik, micsoda kitüntetés volt számára, ha festés után Apja megengedte neki, hogy a palettát tisztára törölje, vagy az ecseteket kimossa. Nem tudom elfelejteni, hogy ez mennyire imponált nekem és nem nyugodtam, míg magamnak is szokásommá nem vált a paletta tisztántartása. Mindig izgatott, hogy palettám közepe olyan szép zománcos politúrozott legyen, mint ahogy a Szinyeién láttam ott Fonyódon. Fonyód nagy élmény maradt életemben. Pedig miként láthatták, se kaland, se esemény nem kapcsolódik emlékéhez. De kapcsolódik ennél valami nagyobb, szebb és fontosabb, Szinyei Merse Pál, a mi nagy Mesterünk, a legnagyobb magyar festők egyikének személyes emlékezete. Festészete dicsőségének ápolása az ő nevéről nevezett társaság kegyes, fennkölt feladata.Hálásan köszönöm tagtársaimnak a szerencsét, mely lehetővé tette számomra a mai estén, hogy Szinyei dicső művészeti és emberi emlékezetének, immár pazar pompájú mozaikjába, szerény emlékezésemmel nekem is szabad volt egy-két jelentéktelen kövecskét elhelyezni. Úgy érzem, mintha csak ma avattak volna a céh tagjává. Mint ilyen, csodálattal, tisztelettel és alázattal ürítem serlegünket.”

A művész alkotás közben Fonyódon

A fotó tulajdonosa: Szinyei Merse Anna)