Fodor András

(Kaposmérő, 1929. febr. 27. - Fonyód, 1997. jún. 27.)

Kossuth-díjas költő, író, műfordító.

Pomogáts Béla

Fodor András halálára

A váratlan hirtelenséggel eltávozott Fodor András mindig egy emberi közösség és a hűség költője volt, ha látszólag messze került is eredeti közösségi élményeitől. Kicsiny somogyi faluból származott, Kaposvárott tanult, a budapesti egyetemen szerzett tanári oklevelet. Volt szerkesztő és könyvtáros, bejárta az országot, és megismerkedett távoli városokkal, Angliába, Indiába is eljutott. A második világháborút követő években jelentek meg első versei, pályakezdő verseskötete, a Hazafelé, mégis csak 1955-ben került közönség elé. Mindennek politikai, pontosabban irodalompolitikai magyarázata volt: a fiatal költő nem volt hajlandó beállni abba a kórusba, amely az általános tapasztalattal szembehelyezkedve zengte a zsarnokság dicséretét. Hogy milyen keserves utat kellett bejárnia addig, amíg első kötete megjelent, s milyen méltatlan támadásokat kellett elviselnie második verseskönyve: a Józan reggel megjelenése után, arról naplójegyzeteiben maga beszélt.

Meredek utat választott: a falusi élményvilág és indulás után sorra hódította meg a modern irodalom és művészet tartományait. Legkiválóbb angol és orosz műfordítóink közé tartozott. A szaktudós otthonosságával ismerte a modern zenét: Sztravinszkijról és Bartókról nagy sikerű könyvet írt. Mindig hivatott esszéista módján szólt a modern költészet elméleti és mesterségbeli kérdéseiről. Mégis hűséges tudott maradni eredeti világához, azokhoz a biztonságot nyújtó életelvekhez, amelyeket első verseskötetében is megfogalmazott. Hűséges maradt szülőföldjéhez, a somogyi tájhoz, az ott élő kultúrához és hagyományhoz, és hűséges maradt barátaihoz, a gyermekkori, ifjúkori társakhoz is: akikkel a kaposvári Somssich-gimnáziumban, a vasutas internátusban és a budapesti Eötvös Kollégiumban töltött együtt mozgalmas, gazdag és ösztönző éveket.

A hűség és a szervesség titka egyéniségében és költői szemléletében rejlett. Magatartását a harmónia vágya alakította ki: egy válságok között őrlődő korszakban építette fel ezt a harmóniát ­ az életben és a költészetben egyaránt. Mindig megtalálta az egyensúlyt, mindig bölcs összhangot teremtett, holott jól tudta, hogy a körötte zajló élet egyáltalán nem harmonikus. Ismerte a feszült ellentéteket, belőlük kellett összhangot létrehoznia. Sosem látom egynek a világot. / A dolgok tükre két arcot mutat ­ tett ars poetica-értékű vallomást Kétarcú világ című versében. A költői szemléleten múlott, hogy megmutassa a világ eredendő kétarcúságát, és a költői magatartáson, hogy feloldja ezeket az ellentmondásokat. Fodor András sohasem elégedett meg az első benyomásokkal, a hirtelen indulatokkal, nem adta át magát óvatlanul sem az örömnek, sem a fájdalomnak. Önvizsgálat nélkül nem ítélkezett élményei felett, véleményét sokoldalú tapasztalatszerzés és elmélyült gondolkodás során alakítja ki.

Ez a magatartás intellektuális természetről tanúskodott. Költőről, aki a mérlegelő józanság iránytűjével tájékozódott a világ forrongó szenvedélyei és feszült ellentétei között. Józanságot tanúsított, egyszersmind elutasította azt a rideg magatartást, amely mindent az ésszerűségnek rendel alá. Mérlegelése és pontos logikája mögött tiszta költői szenvedély hevült. Szenvedély, amely tanúvallomásra kényszerítette, és amely az emberség és az igazságosság eszményének kötelezte el. Fegyelmezte magát, lázasabb indulatait mégsem rejthette el. Számot kellett adnia magányos, szorongató pillanatairól is. Ez a számvetés a belső biztonság megszerzésének az eszköze volt. A józanság költője mindegyre önvizsgálat tartott, visszatekintett, felmérte sorsát és helyzetét. Ezek a drámai pillanatok az erőgyűjtés pillanatai voltak. Nagyobb biztonság követte őket: további emelkedés.

Ez a biztonság jelölte meg Fodor András emberi kapcsolatait is. Azok között szokták emlegetni, akik a költői személyiség természetes, mondhatnók veleszületett elkötelezettségével forrtak össze a szülőfölddel, a rajta élő emberi közösséggel és a hagyománnyal. Valóban, Fodor András versei gyakran vallottak a szülőföld, az emberi és költői örökség megtartó erejéről; arányos szerkezetei, világos képstruktúrái, látásának józan realizmusa azt a hagyományt idézték, amelyet Arany János, Babits és Illyés költői szemlélete és nyelve igazolt. Verseinek azonban volt még egy sajátossága, amely a hagyományra, egy szélesebb körű örökségre utalt, és ez a vers és a költői életrajz lényegi összefüggésében, szüntelen kapcsolatában volt kitapintható. Verseiből rejtett önéletrajz bontakozott ki: életfordulatainak, főként emberi kapcsolatainak története. Költészete ilyen módon szinte nevezetes naplóival párhuzamosan haladt. Valóban, a naplófeljegyzésekből gyakran rekonstruálható egy-egy költői mű születésének története vagy érzelmi háttere, így azok az emberi kapcsolatok is, amelyek igen nagy szerepet kaptak Fodor András lírájának alakulásában.

Fodor életének, műveiből ítélve, az egyik legfőbb tartalmát éppen ezek az emberi kapcsolatok: a barátság, a szerelem, a kicsiny megtartó emberi közösség élményei adták. Versei gyakran egy-egy barátság konkrét eseményvilágához kötődtek; olyanok, mintha az időben lezajlott beszélgetéseket, vitákat, közös felismeréseket jegyezték volna le, örökítették volna meg. Kapcsolatok születéséről, válságáról, bomlásáról tudósítottak; mesterek és társak portréit rajzolták. Emberi kapcsolatokat megörökítő versei mindig túlmutattak önmagukon; jelentésük tágabb körben érvényesült, mint a töprengéseiket vagy szenvedélyeiket kigyújtó élmény: a barátságok története.

Költői világában a személyes kapcsolatoknak, a kicsiny emberi közösségeknek különös súlyuk-szerepük volt. Én mindig őket hordozom: az összebúvó közösséget ­ vallotta egy korai versében, A barátság csodájában. A barátság a közösségi igény konkrét formáját kapta nála; a barátságban, a családban, a közösségi érzésben kereste és találta meg az emberi szolidaritás magasan fénylő példáit és köznapi bizonyítékait, egyáltalán: a méltó emberi élet esélyeit. A róluk írt versekben fejezte ki megfoghatóbb tárgyiassággal a közösség erejét és éltető áramát. A személyes kapcsolatok vallomásaiban tisztázta eszményeit, költői hivatását, s bennük tudott elvontságoktól mentesen, eleven érdeklődéssel fordulni a tágabb közösség sorsához is. De az emberi kapcsolatokban, a barátság eszmélkedésre serkentő közegében találta meg azt a menedéket is, ahová zaklató élményei és felismerései elől ­ gyógyulni, erőt gyűjteni, töprengeni és ítélkezni ­ visszavonulhatott.

Ritka volt manapság az a közvetlen emberség és elemi közösségi érzés, amely Fodor András sajátja volt: az alkotó személyiség inkább az elmagányosodás rémével viaskodik. Fodor András élete és költészete ezért is példaértékű: a szolidaritásnak azt az evangéliumi hálóját szőtte mindig újra, amelyet a szemünk láttára naponta tép össze a politika ­ az irodalmi életben is. Távozása ezért fájdalmas hiánnyal jár: valóban űr maradt utána, és egy Illyés Gyula, egy Nagy László korábbi távozása után a közösségi érzés, és talán nagy szót használok, de nem mondhatok mást: a szeretet történelmi deficitje idején ez az űr mind fájdalmasabb. Számomra is, hiszen Fodor Andrással egyik legrégebbi barátomat veszítettem el.