Lipták Gábor: Vallomások a Balatonról

Fonyód

A Balaton mai partvonalát, úgy hiszem, emlékezetből is könnyen meghúzza a papíron minden iskolás gyerek. Nagyjából két párhuzamosan futó egyenes vonal az: igaz, az északi öblösebb a délinél, de azt is csak a Tihanyi-félsziget szakítja meg, rendhagyó módon nyúlván a tó vizébe, megszabva „kisded tengerünk” különös ismertetőjelét.

A régi térképek egészen mást mutatnak. A tó testéből hatalmas polip karjaiként, szeszélyes öblök ágaznak szét. Keszthelynél a Kis-Balatonnál jóval nagyobb, ötágú, óriás nyúlvány változtatja meg az egész partvidék képét, Fonyódnál a Nagyberek három ágra szakadó testével egész Marcaliig húzódik, s aztán a két partőrző hegy között Boglárig. S kelet felé még vagy öt Somogy testébe markoló öböl változtatja, a mai medrében pihenő, szelíd óriás helyett valamely furcsa, nyugtalantó alkatú őslénnyé a hajdani Balatont.

Pedig ezek a tó korához képest nem is régiek, szinte csak „tegnap” készültek, s már nem is a nyílt vizű öblöket, inkább az elmocsarasodott berkek körvonalait mutatják. S hány ezredév előzte még meg ezt a berkeket formáló korszakot. A tudósok szerint a jégkorszak végén még lefolyástalan tóban a kisebb párolgás miatt a víz hat-nyolc méterrel magasabban állt, mint most. Víz borította akkor az egész tapolcai medencét is, amelyből szigetként emelkedett ki a Szentgyörgyhegy és a Badacsony. Mindez persze a vándor számára a tudósok hitelesítette, tehát feltétlenül elfogadandó, mégis igen nehezen elképzelhető tény. De csak addig, amíg nem látta egyszer a Szentgyörgyhegyet körülölelő réteken a hajdan itt tengerként csillogó vizek tavaszidőn még olykor hazajáró kísértetképeit. A hajdan magasan álló víz a déli parton többet rombolt s épített, mint az északin. Alámosta a magasabb gerinceket, ekként kialakítván Földvár, Boglár, Fonyód, Szemes és Berény hirtelen letörő szakadékos partjait.

Aztán később, amikor a Balaton már mai szintjére apadt, másként folytatta a partalakító munkát: turzásokat emelve a somogyi síkságba mélyen nyúló öblök elé. Az északi s északnyugati főszél évszázadokon át kergette a partra az építkező hullámokat, amelyek eligazgatván hordalékukat s a parti törmeléket, hosszú sáncokat rakva, szépen kiegyenesítették a déli partot. Az élő víztől ekként elrekesztett, de a parti patakok, erek táplálta öblök, így váltak sekély vizű lápokká, óriási „vadvízországokká”.

Ám, miközben az apadó tó hullámaival öngyilkos módon pusztítgatta öbleit, helyet adott annak az új parti birodalomnak, amely már nem a vízimadarak, hanem a fürdőzők számára teremtett paradicsomot. A szélesedő turzások egyre több helyet és telket kínáltak a honfoglaló villaépítőknek. Azt, hogy a vasút és az út itt a déli parton szinte ikertestvérként egymáshoz bújva követi a partot, nem annyira csak a látvány s a kilátás kívánta, más vizeken is szokásos meggondolás, hanem a sokszor komoly szükségesség is. Keresztury Dezső írja, mily tanulságos végignézni a tóról készített légifelvételeket: „a déli part egész hosszában frissen nőtt fák, ligetecskék között, újsütetű villácskák sora: aztán a vasút töltése, azután az autóút: azután a szántóföldek, Boglár alatt a kisebbik, Fonyód alatt a nagyobbik berek.”

A parti sáv itt valóban nem egyéb annál, mit neve elárul. Néhol éppen csak helyet enged a megtelepedőknek a kétfelől szorongató víz: a maga strandját homokturzásokból építő tó s az ingoványos berek között.

Ki gondolná, hogy e két szép ősi magyar szónak: „turzás” és „berek”, ha nem is etimológiailag, de értelemszerűen mily előkelő és tisztelt külföldi rokonai vannak. A turzást a franciák „cordon litoral”-nak, az olaszok „lidó”-nak nevezik. S az ily keskeny sánc alkotta öblöt még előkelőbben „étang”-nak és „laguná”-nak hívják.

Persze, ha a lagúnák mellé képzeletünk Velencét társítja, akkor e rokonság nagyon távolinak látszik. A ma már lecsapolt somogyi berkek hajdani halásztanyái, tőzeges, lápos vadvizei s a tengerparti szigetvilág között a legelfogultabb honbecsülő lelkesedés sem találhat hasonlóságot. Ám ha a Lidó neve vagy képe jelenik meg akár képzeletünkben, akár emlékezetünkben, akkor már nyugodtan vállalkozhatunk hasonlítgatásra. Persze nem az ott álló hotelpalotákkal, játékkaszinókkal, cabanák ezreivel vagy a maharadzsákat és filmsztárokat felvonultató világméretű idegenforgalommal, de mindazzal, ami annak aranyfedezete, alapja már most, vagy még inkább az lehetne.

Hiszen Siófoktól Balatonfenyvesig olyan hetvenkilométeres, sekély, langyos vizű fövenyfürdő húzódik, amely nem csak a Lidóval vetekszik, hanem Európa egyik leghosszabb s legjobb strandja.

Igaz, mindig csak „átutazóban”, fél napokra vagy órákra, de alkalmam volt eredeti lidói tapasztalatokkal hitelesíteni ezt az összehasonlítást. S ha a különbségből, amely víz, fürdő és homok szembeszökő kellemetlenségeivel a mi somogyi lidónk javára billenti a mérleget, levonnám annak kétszeresét, amivel a tóvidék magamfajta megszállottja elfogultságban joggal gyanúsítható; akkor is maradna javunkra bőven tartalék.

Hiszen ahogy Illyés Gyula írja: „A víz a tudomány nyelvén alkalikusan lágy, a költők nyelvén selymesen simogató, a háziasszonyokén mosásra, mosdásra megfizethetetlen. Partra érkező habja megannyi simogatás... Ellentétben a mindig elégedetlen tengerekkel, amelyek, mint tudjuk, állandóan szemetet, szándarabot, homokot köpködnek, s kedvüket abban lelik, hogy sós verejtékű karjaik: ökölvívó csapásaival orron csapják a gyanútlant.”

Magam mindig éreztem, de éppen a távoli óceánok rangja s a Földközi-tenger szépsége miatt soha sem mertem megfogalmazni a világhíres tengeri fürdőkkel szemben érzett ellenszenvemet. Nemcsak várost idéző, természettől elrugaszkodott vagy még inkább elidegenedett életformáik, épületeik iránt. Maga a tenger sem csábított soha kemény, hideg és vad vizével. Hogyan versenyezhetne az a bársonyos, simogató, pihentető s megnyugtató balatoni habokkal.

Két esztendeje a magam elfogultságának mértékét újból ellenőrzendő, Chioggiából visszatérőben újból jól megnéztem a Lidót. Az autóbusz soká vágtatott a nagy hotelok és kis kabinházikók erdejében, a milliomosok e hosszú és keskeny homokbirodalmának szívében, s újra semmi irigylésre méltót nem találtam a vigasztalan egyhangúsággal berendezett óriás strandkombinátban. Pedig még a tenger „sós verejtékű habjait” is kipróbáltam.

A honvágy mindig valamely emelkedett, s már tárgyánál fogva is magasztos fogalomként élt tudatomban. Éppen ezért sohasem hittem volna, hogy csaknem ruhátlanul, nyakig vízbe merülve is lehetne honvágya valakinek.

Lehet.

A turzások építette partok és berkek szinte végtelenbe nyúló birodalmát, az itt-ott meredeken leszakadó homokgerinceken kívül két jellegzetes hegy szakítja meg: kijelölve a vidék ősi kompkikötői mellett a két legjelentősebb fürdőközpont: Fonyód és Boglár helyét.

A fonyódi hegy és közvetlen környéke szembetűnően szigetszerűen emelkedik ki egyfelől a Balaton, másfelől a Nagyberek végeláthatatlan síkságainak tengeréből, s közvetlen szomszédaihoz, a boglári és keresztúri magaslatokhoz is csak keskeny homokturzások kötik. Alakja s anyaga tudatunkban s képzeletünkben a tapolcai medence tanúhegyeihez kapcsolja. Sőt, úgy mondják, azok egyetlen „vér szerinti” rokona itt a déli parton, mert a boglári hegy későbbi eredetű. A rokonságot túlparti vulkántestvérei közül leginkább a Guláccsal tartja. Annak is kisebb, bazaltkitörések alkotta sapkája védelmezte meg a lepusztulástól pannóniai agyag- és homokrétegekből álló testét.

De minden rokonságtól függetlenül, a kedves, kétcsúcsú hegy amúgy is mindkét part közös kincse lett.

A délt s északot elválasztó, de egyben összekötő lokálpatriotizmus Fonyódnál közös nevezőre jut. S a Balaton híveinek lelkendezése is, ahogy az Somlyó György versében oly szépen, összebékítően megfogalmazza.

A zalai part – hallom gyermekkoromból –

szép, amíg innen nézheted Somogyból.

És: Jó Somogynak – mondták odaát – ,

hogy éjjel-nappal látja szép Zalát.

Valóban az utolsó két sor itt fordítva is igaz. Hiszen, aki látta valaha a tapolcai medencéből, de kiváltképpen a Badacsonyról a túlsó parton emelkedő két vulkáni pillér között szelíden ívelő, s a párás égre kirajzolódó hegy sziluettjét, már nemcsak Bernáth és Egry képeiről gondol vissza rá, hanem minden időkre megőrzi a maga emlékképei között.

S azt, hogy a fonyódi hegy nem származásának rokonságával, s nem is csak a Fonyód s Badacsony között félóránként „ingázó” hajójárattal köti össze a két partot, hanem mély érzelmi rokonsággal s elsősorban a szépség oldhatatlan bilincseivel, nem csak legjobb festőink képei bizonyítják. A badacsonyi táj oly hűséges poétája, mint Kisfaludy Sándor sem tud megszabadulni bűvköréből. Présházából nap mint nap látván a túlparti ikerhegy távoli szépségét lelkesen verselt „Fonyód fabodros két halmá”-ról.

A tapolcai medence egyetlen délre szakadt rokona igazi somogyi tájban áll. S a rokonság bizonyító jelei is egyre fogynak róla. Darnay szerint, mielőtt a villaépítkezések megkezdődtek, még háznyi nagyságú óriási bazaltdarab borította az északi csúcsot. De hát ezen a parton ritka és drága a kő.

Ma mintegy hétkilométeres, heget, síkságot, vizet  elragadó együttesbe olvasztó partszakasz viseli Fonyód nevét. Két ikercsúcsa: a Várhegy s a Sándorhegy között lankás nyeregben lapul meg a falu. Ám akár a híres villasor, akár a parton húzódó távoli berkek turzásait strandokkal, campinggel, éttermekkel, vasútállomásokkal s épületek sokaságával beborító csillogó fürdőbirodalom alig több hatvan esztendősnél.

A kenyerét és otthonát kereső ember persze sokkal-sokkal régebben felfedezte a hegyet, amely jó menedéket, biztonságot kínált. Bronzkori s római leletek ősrégi településekről vallanak.

A honfoglaló magyarok a hegy keleti lábánál, a bézsenyi szárazulatokon telepedtek meg. A király később a pannonhalmi bencéseknek adta az egész „fonyódi szigetet”. Oklevelek, nemrég kiásott templomfalak és temetők már azt is elárulják, hogy a kis falu közel kilencszáz esztendős lenne. A törökök persze itt is megtették a magukét. Mikor már Magyar Bálint, e „fényből-sárból gyúrt” félelmetes hírű kapitány sem tudta tovább feltartóztatni a janicsárokat: itt is megkezdődött a pusztulás. Kétszáz esztendeig lakatlan erdő borította a fonyódi hegyet.

S amikor a túlsó parton már régen „vigadoznak a kies Fürednek kútfején és partjain”, a fonyódi hegy lábánál még legeltető pásztornépet s gulyát befogadó major és rév épül. S mindez itt már haladást jelez. A „holt tenger” első valamire való hajói ezek a Szántódnál, Boglárnál, Fonyódnál a két part között imbolygó, vén bárkák. Hordták a déli part acélos búzáját, s hozták ami e gazdag vidéken is „hiánycikk”: a zalai hegek tüzes borát s kemény bazaltkövét.

Ezt a kettőt különben később megtalálták Fonyódon is. Az egyik földesúrnak eszébe jut, hogy ami odaát megél, itt is gyökeret verhet a hegyen. Kiirtanak párszáz hold erdőt, s a keleti lankákon szőlőt ültetnek. A bazalt felfedezői jóval később érkeznek.

A szőlő sok munkát kíván: a hegy hamar benépesedik telepesekkel. A Nagyberek lápos ingoványaiból afféle ígéretföldként kiemelkedő fonyódi szigetből persze soha nem lett Kánaán. A nádfedeles kis házakban még a múlt század végén sem élt több háromszáz őslakosnál.

Az igazi honfoglalók Fonyódon nem Kupa vezér ősmagyar harcosai, hanem a villaépítők voltak. S kelet felől jöttek: ha nem is Etelközből, de Kaposvárról.

Igaz, alaposan megkéstek.

A Déli Vaspálya Társaság vonatai akkor már vagy harminc esztendeje ott zakatoltak a kétcsúcsú hegy meredek partfalai alatt, de a menetrendben még nyoma sincs fonyódi állomásnak. Nem is lett volna sok értelme megállni a szegény emberek lakta hegy alatt, amelynek pereméről a kapálgató napszámosok sokkal nagyobb ámulattal nézték a furcsa gőzmasinát, mint a naponta látott világszép panorámát.

Aki rápillant valamely balatoni állomáson a budapest–nagykanizsai vonal menetrendjén sűrűn egymás alá sorakozó állomások névsorára – ha kedve tartja, akár meg is számolhatja kereken huszonegyre – , nagy nehezen fogja elhinni, hogy száz esztendeje Siófok és Szentgyörgy között mindössze háromszor állt meg a vonat. Először Siófokon, „A füredi paradicsom kapujában”, aztán Szántódon: majd pedig Bogláron, ahonnan, akinek éppen – s igen ritkán – kedve tartotta, kocsival mehetett tovább Fonyódra.

A sínek véget nem érő acélkígyóként, idegenkedve húzódtak végig a lakatlan síkságon. Biztonságukat azok a kedves, előkertes, zöld ablakos bakterházak őrizték, amelynek feszesen tisztelgő, vörös zászlót markoló gazdái, itt a pusztaságban is megőrizvén a hivatal méltóságát s a világot behálózó vasútnak kijáró tiszteletet, már akkor annyi megható csodálatot keltvén az utasokban, puszta jelenlétükkel is hozzájárultak az utazás szokatlan és varázslatos élményéhez.

A Déli Vaspálya Társaság akkor még csodaszámba menő rézveretekkel díszített lokomotívjai előkelő közömbösséggel vágtattak végig a parti pusztaságokon, s legfeljebb füttyentettek a fonyód-keresztúri „gulyahálásoknál” lefektetett második vágánynál. Nem válik nagyobb dicsőségére a fürdőhelynek, hogy ezt akkor fonyódi kitérőnek nevezték.

Ki tudja, hogy a fürdőtelep honfoglalói kocsival, ekhós szekéren vagy vasúttal utaztak Fonyódra? Mert akkor már vasúttal is lehetett. 1896-ban épült meg az a vicinális, amely a „szigetet” végre összekapcsolta Somogyország fővárosával.

Azok a Kaposvárról, Marcaliból, Kéthelyről hintón vagy batáron a tópartra kirándulók, akiknek útját Bernáth Aurél gyermekkori emlékei közül minden helyszíni tudósítónál hívebben s főleg szebben idézi fel – csak előőrsei s kísérői voltak annak a hadseregnek, amely a kaposvár – fonyódi vonat kis kocsijaiból özönlött a Balaton felé, kijelölvén mindjárt irányát is annak az új fürdőhullámnak, amely ma a már különvonatok sokaságát igényelve árad Belső-Somogy s Tolna tájairól a tóvidékre.

Aligha lehetett mindez véletlen. Hiszen Kaposvár minden időben sokkal inkább lett s maradt fővárosa a fonyódiaknak, mint Budapest. S ezen az sem változtathat semmit, ha ma már a pesi hétvégi vonatoknak is végállomása lett a hajdan csak gulyahálási kitérőiről ismert Fonyód. Miként elmondottuk, kaposváriak voltak a fonyódi honalapítók is. Vezérükként a fürdőhely emlékművel is megtisztelt alapítójának: Szaplonczay manó megyei főorvosnak nevét tartják számon. Ők jelölték ki első telkeit annak a Balaton vidékén ma is páratlan egységes villasornak, amely nagy fákkal beültetett, óriás kertekben álló, több mint harminc épületével s tóra néző pompás kilátásával Bélatelep néven magja lett a később nagyra  nőtt fürdőhelynek.

Itt, százhatvan méter magasságban a vízre meredeken leszakadó hegy peremén, szemben a tapolcai medence sajátos szépségű hegyeivel igazi paradicsomot varázsoltak a bélatelepi villasorok.

A honalapítók jól számítottak. A félévszázados, mégis nagyjából változatlan villasor jellegzetessége s dísze maradt a fürdőhelynek. Csak egyben tévedtek: sohasem fejlődött tovább. A telepalapítók utódait már nem a pompás fekvésű villák üdítő kényelme, hanem a bársonyos víz csábította Fonyódra. S az odafent megkezdett építkezés idelent, a bennszülöttek szép szavával „köskönyösök”-nek nevezett homokturzásokon folytatódott.

Nem is akárhogyan.

Néhány évtized alatt a hegy körül három üdülőtelep nőtt ki a földből, vagy pontosabban a homokból.

A két ikercsúcs közül a villasort emelő Várhegy alatt ma a két Bélatelep nyúlik el villáival, campingjével, strandjával s közelében a hajdani Pannon-tenger több millió évvel ezelőtt élt lakóinak maradványait s jégkorszakbeli csontokat egyaránt megőrző, magas partokkal. A meredek hegyfalak az 1731-ben itt járt Bél Mátyás szerint „félelmet, sőt irtózást” keltenek. Itt állt valahol a hajdani major is, közelében a betyárhistóriákban is nevezetessé vált révhely s a régi kikötő, egyike annak a kilencnek, amelyet annak idején, a tavi gőzhajózás megindításakor még Széchenyi István építtetett.

A Sípos hegy utcasorai foglalnak el egyre nagyobb területeket a „bézsenyi bozótból”, az új idők szaporodó épületeit gyűjtve, a török kori végvár és a százéves présház mellé. A parti sáv itt már éttermeket, eszpresszókat, áruházakat s pavilonokat sorakoztat a „nagy állomás” köré. Mert a megkülönböztető jelzőre már szükség van: a vonat, mintha harminc esztendő mulasztásait kívánná pótolni, immár négyszer áll meg a fonyódi partok alatt.

Fonyód legnagyobb gondja, hogy nincs valamire való szállodája. De a Balatoni Intéző Bizottságnál már elkészült tervei vannak a négy utcára nyíló, mozit, éttermet, bisztrót és cukrászdát egybefoglaló hatalmas hotelkombinátnak, amely itt áll majd a fürdőhely központjában.

Azt, hogy az utolsó évtizedekben mi épült Fonyódon, csak részben árulják el a számok. Mégis írnunk kell a fürdőtelep hét strandja közül nemrég épült sándortelepiről, amely négyezer embernek kínál „jó fürdő- s vetkezőhelyet”. Ez a strand csaknem Fonyódligetig húzódik el, ahol a nagybereki csatorna mellett álló híres, régi halásztelep s a pontyivadékokat nevelő halastavak körül, árnyas fák között épülő kis villák új fürdőközpont körvonalait cövekelik ki. Fonyódliget azonban egyelőre még a tóparti nomádok kisded paradicsoma. A víz mellől itt hiányoznak a kabinerdők, a zuhanyozók, a bisztrók és játszóterek. De nem hiányzik a bársonyos víz s a Lidóéval versengő homok, amely e szabad strandokon ugyanazokat az örömöket kínálja, mint a már „civilizált” partokon; s az ingyenjegy ellenében is tékozló szépséggel sorakoznak fel a túlparti panorámában a hajdani bazaltvulkánok.

A tó s a víz igazi megszállottjai itt igyekeznek megfeledkezni otthonaik jól megrendszabályozott kényelméről, s legfeljebb a divatnak hódolva hoznak újabban magukkal autóikon pokróc, bogrács és hátizsák helyett néhány tábori széket, asztalt, étel-ital termoszt, gumimatracot vagy korunkbeli nomádokhoz illően műanyag sátrakat. Nyári napokon egész karavánok lepik el a környéket, s olyan itt a tópart, mint valamely óriás, vidám búcsú. Csak éppen a körhinták és a cirkuszkocsik hiányoznak, s a zenét verkli helyett táskarádiók sokasága harsogja. S a tarka sokaság Jankovich Ferenc sorait juttatja eszünkbe:

Itt partol öt-hat vármegye népe:

és barnáló pír homloka éke,

foga fehérül, sötétül arca,

nap-levegő-víz öröme rajta.

Boldog zsibongás a partra mosva...

Az élet nagy hulláma hozta.

S itt melegedni, mint a csibéket,

kiköltötte a nap szárnya őket.

Annak az elsősorban Pécs-Kaposvár felől s a budapesti víkendvonatokból áradó, s évről évre növekvő tömegnek, amely nyári hétvégeken Fonyódra érkezik, s innen indul, már régen szűk a háromszor bővített, nagy állomás. Az „augusztusi vasárnapok” itt itáliai képeket idéznek. S ha eszünkbe jut, hogy Fonyódot „Kaposvár külvárosaként” is emlegetik, bármennyire tiszteljük s becsüljük Somogyország fővárosát, nem lehetünk elégedettek a hasonlattal. Fonyód ennél sokkal, sokkal több. Lidót s hegyvidéket egesítő panorámája, kikötője, strandjai másféle analógiákat kínálnak. S ha már hasonlatokat keresünk, nyúljunk magasba. Északi parti létemre, nem riadva vissza a túlzástól, hadd kínáljak mindjárt pontosabbat. Minden római, s azok is, akik valaha jártak az „Urbs”-ban, jól ismeri Ostia nevét. Nincs sokkal közelebb Rómához, mint Fonyód Kaposvárhoz. S aki látta Rómát, s nem látta Somogy partjait: elképedhet, ha Kaposvárról afféle elképzelt ostiai kirándulásra indul. Akár ott, itt is végeláthatatlan strandok, bársonyos víz s műemlékek: romok is várják. S akad közöttük római is.

És hogy a hasonlatosság teljes legyen, egy-egy nyári vasárnap a vonatok is éppen olyan zsúfoltak Kaposvár és Fonyód között, mint „ferroagosto” idején odalent Itáliában.

Az a napfényre, vízre, pihenésre, ételre és italra szomjas hadsereg, amely ilyenkor a vasúti kocsikból kiszállván, elönti a strandokat, bisztrókat és utakat, mindig külön csapatokat indít a kikötő felé. Hiszen a Pécs-Baranya-Somogy felől érkező, s Badacsonyba tartó kirándulóknak Fonyód csak átszállóhelye: olyanféle előkapuja a „testes borszagú hegyek” világának, mint valaha a már említett Siófok a „füredi paradicsomnak”.

S a kikötő már előkapuként sem okoz csalódást e paradicsomba vágyakozóknak. Közel ötszáz méter hosszú mólóját úgy építették meg, hogy egyenest nekifusson a túlparti Gulács távoli kapujának. A testvérhegy így hát afféle láthatatlan ívvel hajlik át szomszédjához s vendégeihez; feledhetetlen „anzixként” előreküldve a túlpart üdvözletét. Ott áll mellette, kék páráiba burkolva a Badacsony is, amely e kikötőbe már nem csak panorámáját, hanem igaz, zárt, s már más kezekben levő demizsonokban, egyelőre még csak ígéretként küldi a poros, fáradt s a tolakodástól meggyötört utas elé „hétféle” borát. Mert igaz, hogy a badacsonyit már itt is kapni, sőt Kaposváron is, de hát más az, amit a termő tőkék családi körében kortyol az utas vagy onnan maga töltötte demizsonban vihet hazafelé.

Így esik, hogy a fonyódi kikötőben, ahol már csak félórás álomszép utazás választja el a kirándulókat a tóparti varázshegytől, a táj szépségének s e világ várható örömeinek igézetében már mindenki feledi az utazás megpróbáltatásait, s az egymást taszigálókból szívélyes útitársak válnak.

Nagyon természetes hát, ha Fonyód nyaranta igen hevesen lüktető szívét ott kell keresnünk a vasútállomás, a nagy strand és a kikötő körül. innen ágaznak el eleven érrendszerként azok az utak, amelyek egybekötik az alsó és felső telepeket a hegyoldallal és a faluval. Innen indul az út fel a Várhegyre is.

Ha a fonyódi vár eszünkbe jut, általában mindig a törökkori erődítésre gondolunk, ahol valaha Palonai Magyar Bálint vitézkedett. S a képzelet hajlamos a hajdani végvárat mindjárt odahelyezni a Várhegy csúcsára, ahol annak rendje s módja szerint lennie kellene. S ráadásul a fonyódi Várhegy nem csak nevével, hanem széles várárok nyomaival is erősítené tévedését. Itt is vár állott valaha. De többet aztán nem is tudunk erről a várról. A leletek néhány ezredévesek: bronz és vaskorszak lakóiról, keltákról, rómaiakról tudósítanak. Azt, hogy a várat ki építette, senki sem tudja.

Magyar Bálint török kori végvára messze esik innen. S az utas, amikor végigkísérik a móló egyenes folytatásaként délre vezető Szent István úton, éppen a Várhegy analógiájára gondolva, csodálkozva látja, hogy miként távolodik a Várhegytől. Közben akad még más csodálnivalója is. Az egyik ház pincéjében régi római villa maradványait őrzik. Mozaikpadlós, központi fűtéses nagy épület állt valaha a Lengyeltóti felé vezető út mellett. S mert romokat bizonyára máshol is látott, méltán csodálja meg itt a tóparton immár ki tudja hányadszor ez okos nép ízlését s életművészetét; miként fedezték fel már Fonyód elragadó szépségét kerek kétezer esztendővel a bélatelepi villaépítők előtt.

A török kori végvárból, látnivaló helyett, inkább érdekes története maradt meg. A tókörnyék egyetlen magyar módra épült síkvidéki palánkvára a faluval együtt pusztult el, csaknem nyomtalanul. A tíz esztendeje megkezdett ásatások sem tudtak az alapfalaknál többet napvilágra hozni.

Amikor 1543-ban Fehérvár, Pécs után Endréd és Koppány vára is elesett, a török már Fonyód közvetlen környékét fenyegette. A ma Lengyeltóti felé vezető út mellett, akkor ameddig a szem ellátott, a Tóti-Lengyel család birtoka húzódott. Az egyik Lengyel lányt pedig az a kemény vitéz: Magyar Bálint vette el, aki odalent a Délvidéken, Palonán állandó harcban nőtt fel. Ő ásatta az árkokat, emeltette a sáncokat s azt a cölöpökből és döngölt földből készült palánkot, amellyel a templomot s még a jobbágyfalu nádfedeles házait is körülvette. A fennmaradt alaprajzokból tudjuk mindezt, s még azt is, hogy az erősség magja, a kőből emelt épület egyetlen fala sem volt hosszabb húsz méternél. Az okiratok nem is méltatták a vár névre. Kastélykának nevezik Magyar Bálint nevezetes fészkét.

Az erősség helyét a szükség jelölte ki. A fonyódi hegy lábához támaszkodó várat nemcsak a valóban rettenthetetlen Magyar Bálint bátorsága, hanem dél s kelet felől a Nagyberek végeláthatatlan mocsárvilága védte. Így és csak így állhatott ellen magára hagyva is, Buda eleste után még több mint harminc esztendeig az ostromló töröknek. S tegyük hozzá, a magyaroknak is.

Évszázadok távlatából ki tudná ma már a jót elválasztani a rossztól. Magyar Bálintot, a fonyódi hőst nem csak a török gyűlölte, a szomszédai, a megye nagyurai: a Zrínyiek, Báthoriak sem bocsátották meg neki soha, hogy a háborúskodás jogán elhajtatta marháikat, s birtokaikat háborította. Az országgyűlés gonosztevőnek bélyegezte, a király elfogatását rendelte el. Ámde ki tudta volna a parancsot végrehajtani?! A rettenthetetlen fonyódi kapitány barát és ellenség, török és magyar ellen megvédte a kicsiny palánk várát. Akkor is, amikor a környék összes vára már a hódítók kezére került. Amíg élt.

Aztán elesett Fonyód, és Nádasdy Vas megyei főispán jelenthette, hogy „az török torkában volt” várban „az benne valókat mind levágták, testeket megégették”.

A fonyódiak Fácános gödörnek nevezik azt a jókora négyszöget, amelyet széles, mély árok vesz körül, s ahol a bokrok közé rejtekezett néhány alapfal maradványa őrzi hajdan töröknek, magyarnak, szultánnak s királynak egyként bevehetetlen erősség jelképét.

Abban a kérdésben, hogy ki volt Magyar Bálint, kalandor, gonosztevő, hős vagy rablóvezér, aligha várhatunk döntést a történelemtől. Korában, e vészterhes, kegyetlen időkben, mindez együtt járt a hadvezéri erényekkel. Mégis a fácánkert mai látogatója nemcsak bámulatot érez e jelentéktelen erősség példája erején, hanem rokonszenve félreérthetetlenül Magyar Bálint felé fordul. Hiszen bármilyen áron: királlyal, országgyűléssel szembeszállva, tengernyi török ellen magányos farkasként védte kisded várát, ameddig lehetett.